Közönynek, bűnnek tengerén,
haló fajta, lobbanó remény,
menedéket nem kívánok, és
nem hajt már a vér,
vele még nem elég az áldozat,
szeme ég, feledék ma álmokat,
tavaszra nyár jő, nyárra tél,
s ébred majd a vér.
Gyilkos ősök beteg gyermeke,
sárral élő korcsok éneke,
hálátlan-hazátlan szavát,
ha éneklik a fák,
elhal minden, mi hív, igaz,
burjánzik a dudva, nő a gaz,
hazám lesz akkor is, ha fáj,
ha nem jő többé nyár.
Tűnő por, elmúlt kor, egy
jobb világ nevelte ember,
úgy élt, lám, mint a gyermek, aki
gyávának lenni nem mer,
úgy dobta oda életét,
mint akinek minden mindegy már,
értünk, kései maradékért
vállalta, mi jő, mi vár.
Míg velem a csengő szó,
jó anyámtól útravaló,
míg értem a föld dalát,
addig nem félem az éjszakát!
Nem árthat, nem üldözhet el,
dalomra lesz, aki majd felel,
míg velem a szóló szó,
lesz majd mindig Hírhozó!
