Ki tudja mennyi minden történhet meg egy percben,
Figyeled-e amit látsz, a veled szembejövő szemekben?
Főutcai koldusok közt nem hallasz sok "kösz"-t,
Akit nem vet fel a jó koszt, nem találsz rajta már csak koszt.
Addig más nyakkendőben diétázik, napernyőben,
Ha már egy test, egy lélek, segítsetek kérlek.
De csak tartózkodó arcüregek, szemüvegek
Szemüregemnek passzív, a változáshoz már öregek.
Továbbmegyek. Vajon van értelme, hogy tovább legyek?
Jelenemben él a jövőm, úgyhogy nem sietek.
Mellettem nemesi léptek, ahány ember, annyi érdek.
Hátra tekintek, nézem ott egy kislány nem-e sír.
Elnyomja hangját a közöny zajos rutintára,
A kötőszavak egyvelege, ami nem fért már rá a tintára.
Titánok áriája, mint Háry János, kinek virítás a mániája,
Egy pára harmóniája.
Zavarja meg léptük, de nem volt kár értük,
Hisz' bármi, amit eddig kaptunk, sosem kértük.
Ne zavarja meg léptünk, de nem volt kár értük,
Hiisz' bármi, amit eddig kaptunk, mi sosem kértük.
Nem az, szevasz, nem az a nap.
Nem megyek tovább, megállok, míg a világ halad.
Semmi nem bánt, ez a perc most már az enyém.
Csak száguldok az elmém kék tengerén.
Hiszen most nincs más, mint éljem meg a jót.
Kijár, hogy tiszteljem, mit a természet adott.
Legyek bátor, hiszen kell ide még erő,
Hogy kitartsak addig, míg a vége nem jő.
Ahhoz, hogy megláss, hogy érezz, hogy tegyél, ez az út.
Szabad vándorként élő turul, hófehér pegazus.
Mi meg nem csuklik meg, mert úgy tesz, és bíz
Nem áltatja kezdet, jövő, jelenben hisz.
Örök változó, ha a kor halad, de ha halad, én futok
Beérni próbálom, miközben rég letévedt pálya.
Egy délibábot kergető ember kópiája lennék, ha tudok,
Ez nekem nem dívik.
Hisz' senki nem kéri, mégis lépnem kell,
Senki nem kéri, aztán a végén mégis élnem kell.
Megannyi másokkal a kényszer, a csoportok,
Gyakornok, nem munkás, jogász, lehet gondnok.
Annyi biztos, mindenki saját sorsának kovácsa,
Előttem megy, szavaz, tesz tejet a kosárba.
Élni ugyanazt a rutint, mitől később már nem simulékony,
Alkalmazkodni ahhoz, mi nem megszokott így-úgy téboly,
De hasonlóként éljük, miről hisszük, hogy saját,
Ami néhol érdekes,
Tele érvekkel, érdekkel
Megsebez, vértez ez az út,
Ahol háború dúl.
Csak tanul jót,
Rosszat tanul.
Nem az, szevasz, nem az a nap.
Nem megyek tovább, megállok, míg a világ halad.
Semmi nem bánt, ez a perc most már az enyém.
Csak száguldok az elmém kék tengerén.
Hiszen most nincs más, mint éljem meg a jót.
Kijár, hogy tiszteljem, mit a természet adott.
Legyek bátor, hiszen kell ide még erő,
Hogy kitartsak addig, míg a vége nem jő.
