Óriás-súly a bánat,
elnyűtt nagykabát.
Rám nőtt. Lassan bőrömmé vált.
Fakó szürkére színez,
még jól sem áll.
Eddig hordtam, mégis jó lesz
eldobni már.
Sorsunk mikor elhagy
mint hűtlen jó barát,
csak állunk, s csodát várunk,
míg nem pörget tovább.
Aztán mégis újraindul
és új tüzet szít.
S egyszer újból velünk fordul
és égig repít!
Van tovább!
Vidd világ elsírt, régi könnyeim!
Ha ragyog a szívem, elmúlik a sötétség.
Van miért, van kiért vívnom őrült harcaim!
És mindig is így lesz, bárhol jár a sorskerék.
Százszor körbe-körbe,
míg el nem szédülünk.
Vagy áll és nem is mozdul,
míg lassan elveszünk.
Aztán mégis újra lobban
mi csendben feszít.
S egy apró láng is tűz, ha robban…
és égig repít.
Van tovább!
Vidd világ elsírt, régi könnyeim!
Ha ragyog a szívem, elmúlik a sötétség.
Van miért, van kiért vívnom őrült harcaim!
És mindig is így lesz, bárhol jár a sorskerék.
